A Csudaerejű sár

Csillagos volt az ég és langyos volt a szél, amikor hazafelé ballagtam. Az este elhangzottakon gondolkodtam és eszembe jutott egy mese. Hogy is volt? Mi is történt, akkor este?

Vadászcimboráimmal, jöttünk össze és beszélgettünk. Törzsasztalunk az 'Az Erdei Csendre Derülők Társasága', minden kedden találkozik falunk hangulatos, kerthelységes vendéglőjében. Csupa kedélyes, ugratásra, mókára hajló magyar. Most éppen Béla mesél nekünk, egy kerekarcú, mindig vidám mókázó kedvű ember.
- Idefigyeljetek, most elmondok Nektek egy tanulságos történetet. Akinek van füle az hallja. Szóval történt egyszer, hogy ide a harmadik faluban lakó Márton Pisti - hiszen ismeritek, olyan jó, két méter feletti ember - elment a városi moziba. Hát leült, oszt várja a filmet. Ám alig, hogy a film elkezdődik, kezdenek kiabálni hátul az emberek:
Üljön le! Üljön le! Üljön le! Hát elüldögél még egy darabig, de aztán hogy nem hallja, hogy mit mondanak a színészek, hát hátra néz, hogy mi ez a nagy kajabálás. Látja ám, hogy minden ki felé kiabál és hadonászik. Na, majd kiderül az Ő ártatlansága - hiszen nem tehet róla, hogy nagyra nőt - hát felállt, hogy megmutassa magát, hogy Ő ekkora. Na, lett erre még nagyobb méltatlankodás: Hallatlan! Most meg feláll a székre!!!!
Mi a tanulság? Hát kérem, azt, hogy mindenki tévedhet, azt eddig is tudtuk, de hogy egyszerre mindenki??
Hát dőltünk a nevetéstől. Ilyen huncut ember ez a mi Béla barátunk!
Társaságunk kültagjaként, megtűrünk egy nyápic városi fickót is, kiben apja annak idején - még csecsemő korában - nagyobb lehetőségeket látott, vagy szeretett volna látni? - és így a nagyreményű Botond keresztnévvel bocsátotta a világra. Valljuk be, Botond kilógott közülünk a sorból - villogó szemüvege volt és a búzát sem tudta megkülönböztetni az árpától, arról nem is beszélve, hogy nem volt vadász!
Én is elmondanék egy történetet - mondta. Szóljatok hozzá, talán Ti segíteni tudtok.
Május elején történt, amikor itt már vagy két hete minden zöld. Ekkor szoktam, ha tehetem, felmenni a Bükkbe. Ott akkor zöldülnek ki a fák, a füvek, azzal az egészen friss, halvány, nagyon finom zöld színnel, ami nekem a tavaszt jelenti. Azért ez a tavasz színe, mert ilyet csak pár napig lehet látni, aztán kezd sötétedni és pár hét, egy hónap és sötét, szinte haragos zöld színben harsog az erdő, a rét.
Szeretek ilyenkor tavasz idején sétálni a tebres, lágy réteken és letekinteni a zord Kövekről és ahogy körbe nézek, bennem csodálatos zene dübörög fel.
Szóval erről külön órákig lehetne beszélni és még az is, kevés lenne, ha ezt az érzést valaki el tudná mondani, szóval!
Szép volt, jó volt, sok mindent láttam, de amit most el akarok mesélni, az ennek az erdőjárásnak csak öt perce.
Félig már hazafelé tartottam, úgy reggel nyolc után lehetett az idő, de azért még ide-oda, rejtettebb részekre bekukkantva, lassan ballagtam. Itt az ösvény mellett van egy dagonya, megnézem, hátha ebben van víz. Ugyanis akkor a tél csapadékszegény volt, a fürdőző helyek többsége száraz.
Oda értem a sáros tócsa mellé, talán egy méternyire és örültem, hogy itt a sáron kívül még jócskán van víz is. Ni csak, hiszen itt egy süldő fekszik, most kezdi emelgetni a fejét! Nosza elő a kamerát és most, most csodát láttam. A disznó nem elfutott, hanem első két lábának könyökére támaszkodva, valósággal túrta magát előre. Szinte nevethetnékem támadt, hiszen nem sok híja volt, hogy át nem bucskázott a fején. Nagyon sajnáltam a beteg állatot és, hogy megnyugtassam, beszélni kezdtem hozzá, halk, lassú, megnyugtató hangon. Nem kell félni tőlem, nem bántalak, maradj nyugodtan, Ó, hát mi bajod van Te szegény?! A disznó megállt, igazából lefeküdt. Felém fordította fejét és várt. Nem kell félned, talán jobbra fordul minden!
Meggyógyítanálak. Sajnos nem értek hozzá, de vannak még csodák! Aztán kifogytam a szóból, néztük egymást, aztán elindultam. Megindult ám erre a disznó is eleinte rugdalózva tolta magát előre, de aztán egyre inkább lábra kapott és a végén már szabályosan négy lábon futott be a fenyves fiatalosba. Én meg úgy elcsodálkoztam, hogy a szám is tátva maradt! Mi történhetett evvel a disznóval? Talán elfeküdt a sárban és elaludt, alvás közben elzsibbadt a lába és csak az én jöttömre ébredt fel?
Béla más verziót talált.
- Beteg volt a disznó lába és befeküdt a sárba. Még tán ma is beteg lenne, ha Te arra nem jársz és kenetteljes szavaid, na meg a különleges gyógyító hatású sár együttesen meg nem gyógyítja. Neked vissza kell oda menned remetének és a beteg állatokat, embereket kell gondoznod. Ez az égi jel, ami kijelöli földi pályafutásodat!

Aztán egyszer vége lett a vidám estének, elváltam a cimboráktól. Csillagos volt az ég és langyos volt a szél, amikor hazafelé ballagtam. Az este elhangzottakon gondolkodtam és eszembe jutott egy mese. Benedek Elek 'A Csudaerejű sár' című meséje. A mese szerint elindul otthonról három fiú, ám a két idősebb megfosztja élelmétől a legfiatalabbat, de gonoszságukban még evvel sem elégszenek meg, hanem megvakítják, és ott hagyják. A fiú egy út menti kútba esik. Ebben a kútban azonban nem víz, hanem szerencséjére csudaerejű sár volt, ami rögtön meggyógyította. A mese további része kitalálható. A fiú visz magával a sárból. Útközben ezzel három állatot gyógyít meg, akik később segítségre lesznek, amikor a bátyjai újra el akarják emészteni, három próbatétellel. Végül a fiú elnyeri a királykisasszony kezét és a királyságot.
A mese a gonoszság és a jóság örök csatájáról szól, arról, hogy jó tett helyébe, jót várj és csak nagyon sokára, a mese végére nyeri el büntetését a gonosz, rosszindulatú ember. Biztos, hogy mese ez a javából, mert az életben a gonosz ember nem bűnhődik.

Nocsak, eszembe jutott a mese és a meséről eszembe jutottak a gyerekkori esték, amikor ott a régi szülői otthonomban feküdtem kis ágyamban. Az ágyam szélén ül Anyám, könyvet tart kezében és mesél. Kis lámpa világít csak és árnyékokat dob a falra. Némelyik ijesztő lehet. Talán félek is, de Anyámra nézek és érzem, hogy szeret, hát nem félek, hiába gonoszak az emberek.

Úgy feküdtem le, úgy aludtam el akkor este, hogy az én drága, jó Édesanyámra emlékeztem. Ő újra az ágyam szélén ült, kezében könyvet tartott és mondott nekem, még egyszer, utoljára egy mesét. S miről szólt ez a mese? A jóságról, a szeretetről, amiért élni érdemes.