Kérdés: hány éves lehet ez a bika?
Kérdés: fiatal, vagy öreg a képen látható bika?
2009. december 31., csütörtök
2009. december 29., kedd
Id. Zádor Oszkárról
Zádor Oszkárra emlékezem
Rudolf-tanya. Nekem gyermekkorom szép emlékeit idézi. Itt szerettem meg az erdőt és lakóit, itt lettem előbb csúzlis, majd, légpuskás vadász és itt ismertem meg Zádor Oszkárt.
Oszi bácsi a Fényes-pusztai erdészet vezetője volt akkoriban. Egyenes derekú, fekete szakállas, puskás, zöldruhás férfi, aki, ha bárhol megjelent rögtön magára vonta az emberek figyelmét. Hozzánk mindig lóháton érkezett, ami gyermeki tetszésemet különösen fokozta. Első lovaglási kísérleteimet az Ő lován tettem meg.
Egyénisége meghatározó volt későbbi életemre, mert személyiségén, tartásán, viselkedésén keresztül tanultam meg szeretni és tisztelni az erdészt, a vadászt. Hogy nem csak rám volt hatással, mutatja dr Bartucz Ferenc Gemenc – vizek, erdők, emberek című könyve, amelyben így ír: Oszi bácsiról: „Kedves, öreg jó barátom, erdésszé válásom, ifjú korombeli szeretett emlékű magisztere”. Bartucz Ferenc 1932-ben Szilvásváradon született, gyerekkorától ismerte Oszi bácsit. Későbbiekben erdőmérnök lett. A legmagasabb beosztás, amiben szolgált – igazgató a Bükki Nemzeti Parkban.
Oszi bácsi életéről fiával, Zádor Oszkár nyugalmazott bajnai erdészetvezetővel és feleségével beszélgetve a következő tényeket tudtam meg. 1907 október 25.-én született a petrozsényi szénmedencében található Vulkán községben. Sokat költöztek az országban, mert édesapja magazinos volt, vagy is a bányászok az Ő boltjában szerezték be a szükségleteiket. A család neve Zwillinger később magyarosítottak Zádorra. Oszi bácsi fiatal korában sportolt – atletizált – és megtanul hegedülni. A hegedű egész életét végig kísérte. Gyakran játszott magának, vagy egy szűkebb családi, baráti körnek. Az Esztergomi Erdőgazdasági Szakiskolát végezte, 1927-1929-ig. Gyakornok évei után 1927 januárban a Lillafüredi Magyar Királyi Erdőhivalhoz osztják be. 1931-től alkalmazták az őrgróf Pallavicini birtokán. Ez a birtok Szilvásvárad és Nagyvisnyó területére terjedt ki és az őrgrófi család 1913-tól birtokolta. Elza-lakon, majd Feketesáron lakott. 1934-ben nősült. Sokat vadászott az őrgróf három fiával, akik ha tehették, azonnal az erdőn termettek. Kisebb mértékben, de az őrgróf és neje is vadászott. Nem csak vadásztak, hanem óvták, védték, nevelték az állományt. Mikor Oszi bácsi neje áldott állapotba került, beköltöztek Szilvásváradra. A Mátrába 1948-ban helyezték. Először Bátorba került, majd 1953 április 1-től a Fényes-pusztai Erdészet vezetője lett. Innen ment nyugdíjba. Nyugdíjas korában Rudolf-tanyán lakott és továbbra is foglalkozott vadászattal. 83 éves korában halt meg. Sírja a recski temetőben található.
Legnagyobb bikája, amit vendéggel lövetett 9.4 kg-os – ami a Mátrában igen csak nagynak számít ám! Saját vadászzsákmányából egy aranyérmes bikáról és egy 191 pontos kosról tudnak rokonai, de hogy ezeket, hol és mikor ejtette el arról nem tudtak nekem beszámolni.
Fia két anekdotát mesélt róla. Ezek az események már akkor történtek, amikor erdőgazdaságok voltak és az igazgatóik eredeti foglalkozása cipész, kőműves, kefekötő volt. Az egyik ilyen igazgató –eredetileg seprűkötő - szóvá tette a takarítónőnek, hogy nincs az udvar felsöpörve.
- Hogy söpörjek fel, amikor nincs seprő?
- Hogyhogy nincs seprő?
- Nincs seprő, mert a seprőkötők mind elmentek igazgatónak.
Szóval a történetek.
Egyszer egy rangosabb potentátot kísért, aki szarvasbikát akart lőni. Meg is láttak egy szép bikát, amit a vendég meg akart lőni, de Oszi bácsi nem engedte. Ez egy fiatal fejlődében lévő bika, ezt nem szabad még meglőni, mert sokkal értékesebb lesz – mondta. A potentát nagyon mérges lett a remek tartású úri kinézetű Oszi bácsira és mérgesen mondta:
– Régi gazdáinak, azoknak a grófoknak is ezt mondta volna?
- Azoknak nem kellett volna mondanom!
Hát ezzel nagy bajt zúdított a fejére, amit csak fokozatosan tudtak barátai és tisztelői csillapítani. A vadászattól el akarták két évre tiltani, de ez ellen az állandó német vadászvendégei is tiltakoztak, mondván, ha nem vadászhatnak Oszi bácsival, akkor nem jönnek ide vadászni! Ennyire ragaszkodtak az öreg személyiségéhez, meghatározó egyéniségéhez!
A másik történet, az igazgatóság rangos vendéget várt és a nagy kanok lövését tilalmi listára tette. Ennek ellenére Oszi bácsi egyik nap betelefonált az igazgatóságra, hogy egy 28 centis kant lőt. Azonnal jöjjön be! Össze ült a válság stáb és vérbírósággá alakulva várták az öreget. Ő be is toppant és hátizsákjából ki tett az asztalra egy 28 centis malacot és azt mondta, ugye hogy kan!
A hetvenes évek végén találkoztam Oszi bácsival. Akkoriban Rudolf-tanyán lakott. Nagy tisztelet vette körül. A környék fiatal vadászai gyakran felkeresték egy kis jóízű beszélgetésre, vagy meghallgatni gazdag tapasztalatainak tárházából egy-egy szemelvényt. Mivel korábban már én is szolgáltam két évig a Szilvásváradi erdészetnél, sorban idéztük fel a szebbnél szebb részeket, amikre nagy szeretettel emlékezett, amikhez annyi szép emlék kötötte. Oszi bácsi mesélte: Ott volt nekem a legjobb dolgom. Akkoriban az erdészek még urak voltak. Annyi jövedelmem sohase lett, mint amennyit akkor kerestem és kaptam juttatásként az őrgróftól, aki nagyon jó gazdája volt az erdőknek, annál is inkább, mert maga is erdőmérnöki végzettséggel rendelkezett. Szeretek a Bükkre visszagondolni, mert akkor még fiatal voltam, jó helyem volt és gyönyörű környezetben éltem és dolgoztam. Például milyen szép volt, amikor udvaroltam! Lovas kocsival jártam Fekete-sárról Diósgyőrbe a Bükk legszebb részein keresztül!
Megértelek Oszi bácsi! Én is megszerettem a Bükköt. A mai napig is minden évben visszamegyek, egy-két hetet ott töltök a fennsíkon.
Akkor találkoztam utoljára Oszi bácsival, akire a mai napig tisztelettel és szeretettel gondolok, fiam is az Ö hatására, emlékére kapta tőlem az Oszkár nevet.
Rudolf-tanya. A Mátrában Parádsasvár és Galyatető között még a Károlyi grófok idején épült erdészházat és környékét hívják így. A grófok egy fenyő arborétumot és abban egy nagy, vastag tölgyfa asztalt is készíttettek oda. Az asztal mellől szép kilátás nyílt a parádsasvári kastélyig, vagy akár Bodonyig. Gyerekkoromban sokat kártyáztunk ezen a szép helyen.
Van Rudolf-tanyán egy ház, aminek oldalán egy tábla díszlik. Ez a tábla őrzi Zádor Oszkár emlékét.
Ha arra járnak emlékezzenek meg Róla!
A Csudaerejű sár
Csillagos volt az ég és langyos volt a szél, amikor hazafelé ballagtam. Az este elhangzottakon gondolkodtam és eszembe jutott egy mese. Hogy is volt? Mi is történt, akkor este?
Vadászcimboráimmal, jöttünk össze és beszélgettünk. Törzsasztalunk az 'Az Erdei Csendre Derülők Társasága', minden kedden találkozik falunk hangulatos, kerthelységes vendéglőjében. Csupa kedélyes, ugratásra, mókára hajló magyar. Most éppen Béla mesél nekünk, egy kerekarcú, mindig vidám mókázó kedvű ember.
- Idefigyeljetek, most elmondok Nektek egy tanulságos történetet. Akinek van füle az hallja. Szóval történt egyszer, hogy ide a harmadik faluban lakó Márton Pisti - hiszen ismeritek, olyan jó, két méter feletti ember - elment a városi moziba. Hát leült, oszt várja a filmet. Ám alig, hogy a film elkezdődik, kezdenek kiabálni hátul az emberek:
Üljön le! Üljön le! Üljön le! Hát elüldögél még egy darabig, de aztán hogy nem hallja, hogy mit mondanak a színészek, hát hátra néz, hogy mi ez a nagy kajabálás. Látja ám, hogy minden ki felé kiabál és hadonászik. Na, majd kiderül az Ő ártatlansága - hiszen nem tehet róla, hogy nagyra nőt - hát felállt, hogy megmutassa magát, hogy Ő ekkora. Na, lett erre még nagyobb méltatlankodás: Hallatlan! Most meg feláll a székre!!!!
Mi a tanulság? Hát kérem, azt, hogy mindenki tévedhet, azt eddig is tudtuk, de hogy egyszerre mindenki??
Hát dőltünk a nevetéstől. Ilyen huncut ember ez a mi Béla barátunk!
Társaságunk kültagjaként, megtűrünk egy nyápic városi fickót is, kiben apja annak idején - még csecsemő korában - nagyobb lehetőségeket látott, vagy szeretett volna látni? - és így a nagyreményű Botond keresztnévvel bocsátotta a világra. Valljuk be, Botond kilógott közülünk a sorból - villogó szemüvege volt és a búzát sem tudta megkülönböztetni az árpától, arról nem is beszélve, hogy nem volt vadász!
Én is elmondanék egy történetet - mondta. Szóljatok hozzá, talán Ti segíteni tudtok.
Május elején történt, amikor itt már vagy két hete minden zöld. Ekkor szoktam, ha tehetem, felmenni a Bükkbe. Ott akkor zöldülnek ki a fák, a füvek, azzal az egészen friss, halvány, nagyon finom zöld színnel, ami nekem a tavaszt jelenti. Azért ez a tavasz színe, mert ilyet csak pár napig lehet látni, aztán kezd sötétedni és pár hét, egy hónap és sötét, szinte haragos zöld színben harsog az erdő, a rét.
Szeretek ilyenkor tavasz idején sétálni a tebres, lágy réteken és letekinteni a zord Kövekről és ahogy körbe nézek, bennem csodálatos zene dübörög fel.
Szóval erről külön órákig lehetne beszélni és még az is, kevés lenne, ha ezt az érzést valaki el tudná mondani, szóval!
Szép volt, jó volt, sok mindent láttam, de amit most el akarok mesélni, az ennek az erdőjárásnak csak öt perce.
Félig már hazafelé tartottam, úgy reggel nyolc után lehetett az idő, de azért még ide-oda, rejtettebb részekre bekukkantva, lassan ballagtam. Itt az ösvény mellett van egy dagonya, megnézem, hátha ebben van víz. Ugyanis akkor a tél csapadékszegény volt, a fürdőző helyek többsége száraz.
Oda értem a sáros tócsa mellé, talán egy méternyire és örültem, hogy itt a sáron kívül még jócskán van víz is. Ni csak, hiszen itt egy süldő fekszik, most kezdi emelgetni a fejét! Nosza elő a kamerát és most, most csodát láttam. A disznó nem elfutott, hanem első két lábának könyökére támaszkodva, valósággal túrta magát előre. Szinte nevethetnékem támadt, hiszen nem sok híja volt, hogy át nem bucskázott a fején. Nagyon sajnáltam a beteg állatot és, hogy megnyugtassam, beszélni kezdtem hozzá, halk, lassú, megnyugtató hangon. Nem kell félni tőlem, nem bántalak, maradj nyugodtan, Ó, hát mi bajod van Te szegény?! A disznó megállt, igazából lefeküdt. Felém fordította fejét és várt. Nem kell félned, talán jobbra fordul minden!
Meggyógyítanálak. Sajnos nem értek hozzá, de vannak még csodák! Aztán kifogytam a szóból, néztük egymást, aztán elindultam. Megindult ám erre a disznó is eleinte rugdalózva tolta magát előre, de aztán egyre inkább lábra kapott és a végén már szabályosan négy lábon futott be a fenyves fiatalosba. Én meg úgy elcsodálkoztam, hogy a szám is tátva maradt! Mi történhetett evvel a disznóval? Talán elfeküdt a sárban és elaludt, alvás közben elzsibbadt a lába és csak az én jöttömre ébredt fel?
Béla más verziót talált.
- Beteg volt a disznó lába és befeküdt a sárba. Még tán ma is beteg lenne, ha Te arra nem jársz és kenetteljes szavaid, na meg a különleges gyógyító hatású sár együttesen meg nem gyógyítja. Neked vissza kell oda menned remetének és a beteg állatokat, embereket kell gondoznod. Ez az égi jel, ami kijelöli földi pályafutásodat!
Aztán egyszer vége lett a vidám estének, elváltam a cimboráktól. Csillagos volt az ég és langyos volt a szél, amikor hazafelé ballagtam. Az este elhangzottakon gondolkodtam és eszembe jutott egy mese. Benedek Elek 'A Csudaerejű sár' című meséje. A mese szerint elindul otthonról három fiú, ám a két idősebb megfosztja élelmétől a legfiatalabbat, de gonoszságukban még evvel sem elégszenek meg, hanem megvakítják, és ott hagyják. A fiú egy út menti kútba esik. Ebben a kútban azonban nem víz, hanem szerencséjére csudaerejű sár volt, ami rögtön meggyógyította. A mese további része kitalálható. A fiú visz magával a sárból. Útközben ezzel három állatot gyógyít meg, akik később segítségre lesznek, amikor a bátyjai újra el akarják emészteni, három próbatétellel. Végül a fiú elnyeri a királykisasszony kezét és a királyságot.
A mese a gonoszság és a jóság örök csatájáról szól, arról, hogy jó tett helyébe, jót várj és csak nagyon sokára, a mese végére nyeri el büntetését a gonosz, rosszindulatú ember. Biztos, hogy mese ez a javából, mert az életben a gonosz ember nem bűnhődik.
Nocsak, eszembe jutott a mese és a meséről eszembe jutottak a gyerekkori esték, amikor ott a régi szülői otthonomban feküdtem kis ágyamban. Az ágyam szélén ül Anyám, könyvet tart kezében és mesél. Kis lámpa világít csak és árnyékokat dob a falra. Némelyik ijesztő lehet. Talán félek is, de Anyámra nézek és érzem, hogy szeret, hát nem félek, hiába gonoszak az emberek.
Úgy feküdtem le, úgy aludtam el akkor este, hogy az én drága, jó Édesanyámra emlékeztem. Ő újra az ágyam szélén ült, kezében könyvet tartott és mondott nekem, még egyszer, utoljára egy mesét. S miről szólt ez a mese? A jóságról, a szeretetről, amiért élni érdemes.
Csillagos volt az ég és langyos volt a szél, amikor hazafelé ballagtam. Az este elhangzottakon gondolkodtam és eszembe jutott egy mese. Hogy is volt? Mi is történt, akkor este?
Vadászcimboráimmal, jöttünk össze és beszélgettünk. Törzsasztalunk az 'Az Erdei Csendre Derülők Társasága', minden kedden találkozik falunk hangulatos, kerthelységes vendéglőjében. Csupa kedélyes, ugratásra, mókára hajló magyar. Most éppen Béla mesél nekünk, egy kerekarcú, mindig vidám mókázó kedvű ember.
- Idefigyeljetek, most elmondok Nektek egy tanulságos történetet. Akinek van füle az hallja. Szóval történt egyszer, hogy ide a harmadik faluban lakó Márton Pisti - hiszen ismeritek, olyan jó, két méter feletti ember - elment a városi moziba. Hát leült, oszt várja a filmet. Ám alig, hogy a film elkezdődik, kezdenek kiabálni hátul az emberek:
Üljön le! Üljön le! Üljön le! Hát elüldögél még egy darabig, de aztán hogy nem hallja, hogy mit mondanak a színészek, hát hátra néz, hogy mi ez a nagy kajabálás. Látja ám, hogy minden ki felé kiabál és hadonászik. Na, majd kiderül az Ő ártatlansága - hiszen nem tehet róla, hogy nagyra nőt - hát felállt, hogy megmutassa magát, hogy Ő ekkora. Na, lett erre még nagyobb méltatlankodás: Hallatlan! Most meg feláll a székre!!!!
Mi a tanulság? Hát kérem, azt, hogy mindenki tévedhet, azt eddig is tudtuk, de hogy egyszerre mindenki??
Hát dőltünk a nevetéstől. Ilyen huncut ember ez a mi Béla barátunk!
Társaságunk kültagjaként, megtűrünk egy nyápic városi fickót is, kiben apja annak idején - még csecsemő korában - nagyobb lehetőségeket látott, vagy szeretett volna látni? - és így a nagyreményű Botond keresztnévvel bocsátotta a világra. Valljuk be, Botond kilógott közülünk a sorból - villogó szemüvege volt és a búzát sem tudta megkülönböztetni az árpától, arról nem is beszélve, hogy nem volt vadász!
Én is elmondanék egy történetet - mondta. Szóljatok hozzá, talán Ti segíteni tudtok.
Május elején történt, amikor itt már vagy két hete minden zöld. Ekkor szoktam, ha tehetem, felmenni a Bükkbe. Ott akkor zöldülnek ki a fák, a füvek, azzal az egészen friss, halvány, nagyon finom zöld színnel, ami nekem a tavaszt jelenti. Azért ez a tavasz színe, mert ilyet csak pár napig lehet látni, aztán kezd sötétedni és pár hét, egy hónap és sötét, szinte haragos zöld színben harsog az erdő, a rét.
Szeretek ilyenkor tavasz idején sétálni a tebres, lágy réteken és letekinteni a zord Kövekről és ahogy körbe nézek, bennem csodálatos zene dübörög fel.
Szóval erről külön órákig lehetne beszélni és még az is, kevés lenne, ha ezt az érzést valaki el tudná mondani, szóval!
Szép volt, jó volt, sok mindent láttam, de amit most el akarok mesélni, az ennek az erdőjárásnak csak öt perce.
Félig már hazafelé tartottam, úgy reggel nyolc után lehetett az idő, de azért még ide-oda, rejtettebb részekre bekukkantva, lassan ballagtam. Itt az ösvény mellett van egy dagonya, megnézem, hátha ebben van víz. Ugyanis akkor a tél csapadékszegény volt, a fürdőző helyek többsége száraz.
Oda értem a sáros tócsa mellé, talán egy méternyire és örültem, hogy itt a sáron kívül még jócskán van víz is. Ni csak, hiszen itt egy süldő fekszik, most kezdi emelgetni a fejét! Nosza elő a kamerát és most, most csodát láttam. A disznó nem elfutott, hanem első két lábának könyökére támaszkodva, valósággal túrta magát előre. Szinte nevethetnékem támadt, hiszen nem sok híja volt, hogy át nem bucskázott a fején. Nagyon sajnáltam a beteg állatot és, hogy megnyugtassam, beszélni kezdtem hozzá, halk, lassú, megnyugtató hangon. Nem kell félni tőlem, nem bántalak, maradj nyugodtan, Ó, hát mi bajod van Te szegény?! A disznó megállt, igazából lefeküdt. Felém fordította fejét és várt. Nem kell félned, talán jobbra fordul minden!
Meggyógyítanálak. Sajnos nem értek hozzá, de vannak még csodák! Aztán kifogytam a szóból, néztük egymást, aztán elindultam. Megindult ám erre a disznó is eleinte rugdalózva tolta magát előre, de aztán egyre inkább lábra kapott és a végén már szabályosan négy lábon futott be a fenyves fiatalosba. Én meg úgy elcsodálkoztam, hogy a szám is tátva maradt! Mi történhetett evvel a disznóval? Talán elfeküdt a sárban és elaludt, alvás közben elzsibbadt a lába és csak az én jöttömre ébredt fel?
Béla más verziót talált.
- Beteg volt a disznó lába és befeküdt a sárba. Még tán ma is beteg lenne, ha Te arra nem jársz és kenetteljes szavaid, na meg a különleges gyógyító hatású sár együttesen meg nem gyógyítja. Neked vissza kell oda menned remetének és a beteg állatokat, embereket kell gondoznod. Ez az égi jel, ami kijelöli földi pályafutásodat!
Aztán egyszer vége lett a vidám estének, elváltam a cimboráktól. Csillagos volt az ég és langyos volt a szél, amikor hazafelé ballagtam. Az este elhangzottakon gondolkodtam és eszembe jutott egy mese. Benedek Elek 'A Csudaerejű sár' című meséje. A mese szerint elindul otthonról három fiú, ám a két idősebb megfosztja élelmétől a legfiatalabbat, de gonoszságukban még evvel sem elégszenek meg, hanem megvakítják, és ott hagyják. A fiú egy út menti kútba esik. Ebben a kútban azonban nem víz, hanem szerencséjére csudaerejű sár volt, ami rögtön meggyógyította. A mese további része kitalálható. A fiú visz magával a sárból. Útközben ezzel három állatot gyógyít meg, akik később segítségre lesznek, amikor a bátyjai újra el akarják emészteni, három próbatétellel. Végül a fiú elnyeri a királykisasszony kezét és a királyságot.
A mese a gonoszság és a jóság örök csatájáról szól, arról, hogy jó tett helyébe, jót várj és csak nagyon sokára, a mese végére nyeri el büntetését a gonosz, rosszindulatú ember. Biztos, hogy mese ez a javából, mert az életben a gonosz ember nem bűnhődik.
Nocsak, eszembe jutott a mese és a meséről eszembe jutottak a gyerekkori esték, amikor ott a régi szülői otthonomban feküdtem kis ágyamban. Az ágyam szélén ül Anyám, könyvet tart kezében és mesél. Kis lámpa világít csak és árnyékokat dob a falra. Némelyik ijesztő lehet. Talán félek is, de Anyámra nézek és érzem, hogy szeret, hát nem félek, hiába gonoszak az emberek.
Úgy feküdtem le, úgy aludtam el akkor este, hogy az én drága, jó Édesanyámra emlékeztem. Ő újra az ágyam szélén ült, kezében könyvet tartott és mondott nekem, még egyszer, utoljára egy mesét. S miről szólt ez a mese? A jóságról, a szeretetről, amiért élni érdemes.
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)